Évek óta Poór Miklós nyírmadai almáskertje ad otthont három cég kertszemlével egybekötött almatechnológiai bemutatójának. A választás természetesen nem véletlenül esett ismét erre a helyszínre, az ültetvény valóban minta: azzá formálta Miklós és családtagjainak a több mint harminc év óta tartó munkája. Szöőr Bea riportja.

Vannak-e családban hagyományai az almatermesztésnek?

Tulajdonképpen nincsenek, Demecserben, ahol felnőttem, nem volt kultúrája az almatermesztésnek. Volt azonban egy nyírmadai keresztapám, akinél a nyarakat töltöttem. Akkoriban a településen százból kilencvenkilenc kertet betelepítettek almafával, így tett keresztapám is. A 60-70-80-as években megérte almával foglalkozni, jól megéltek belőle az emberek. Gyermekkoromban négyszögölben mérték a területet, ezért így mondom, hogy 3 és 600 négyszögöl között volt a jellemző méret, az 1 katasztrális hold almás már ritkaságszámba ment, akinek pedig annyi volt, az már „nagymenőnek” számított.

A ’80-as években mindenki a szovjet piacra termelt. Külön nevet kaptak azok a faládák, amikbe az almát pakolták és a Szovjetunióba szállították: ezeket az akár 14-18 kg alma befogadására alkalmas ládákat hívták Szatmár, vagy Szabolcs-ládának. A szállítást központilag szervezték meg, azoknak, akik kötődtek a termelőszövetkezetekhez, a munkáltatók gyűjtötték össze a gyümölcsöt, majd elszállították Tuzsérra, Mándokra, ahol a szerelvényekbe kerültek. Mindez biztonságot adott a termelőknek, de máig tartó kárt is okozott, hiszen minőségi elvárás gyakorlatilag nem volt: egy 60 mm-nél kicsit nagyobb, de teljesen zöld alma első osztályúnak számított, ezt ma már ezt el sem lehetne adni.

Visszatérve a kezdetekre, a nyírmadai gyermekkor után, hogyan folytatódott a pályája?

Visszatérve magamra, építésznek készültem, a technikum elvégzése után folytattam tanulmányaimat, azonban szüleim betegsége, anyagi helyzetünk miatt nem fejeztem azt be. Elhelyezkedtem a szakmámban, középvezetőként dolgoztam 86-ig, onnantól kezdve ’főállásban’ foglalkozom almatermesztéssel.

Természetesen minden fejlesztésünk lépésről-lépésre történt. Feleségem nyírmadai, itt települtünk le. A házunk kertjében, pedig ott volt a „kiindulási pont”, egészen pontosan húsz darab almafa. Ezek, fajtájukat tekintve Jonatánok voltak, akkoriban ez volt a jellemző, na meg kisebb mértékben a Golden Delicious és a Starking. 1983-ban ezekkel kezdtem én is, majd, 96-ban jött egy kedvező támogatási rendszer, amely országszerte telepítési hullámot indított el. Ezt a lehetőséget én is megragadtam, az első ültetvényemet akkor telepítettem, amit időközben már felszámoltunk és újat létesítettünk a helyére.

Három részletben fejlesztettünk, ennek eredménye a mostani, megközelítőleg 40 hektáros gyümölcsös. Hamar beláttam, hogy ekkora volumenhez hűtőház szükséges, így az ültetvényhez hasonlóan, azt is leginkább saját forrásra támaszkodva, három lépésben valósítottuk meg. Jelenleg 1000 tonna alma tárolására alkalmas a kapacitása. Mindeközben persze a gépparkot is cserélni, bővíteni kellett. Mostanában érzem azt, hogy eljutottam odáig, hogy minden egyben van.

Sokan kezdtek az Önéhez hasonló feltételekkel, ma pedig már sehol sincsenek, vagy épp csak vegetálnak – Miben látja mindennek az okát?

Tíz évvel ezelőtt már látni kellett azt, hogy technikát kell válltani. A termelők nagy része akkor, sőt, a mai napig nem ismeri ezt fel. Magától nem jön semmi: én folyamatosan képeztem magam, minden szakkonferenciára elmentem, szakirodalmat böngésztem, elutaztam, megnéztem, hogy csinálják a termelők Dél-Tirolban, Ausztriában, Németországban, Lengyelországban, egyszóval tanultam, ahol csak lehetett. A külföldi példák ösztökéltek arra, hogy váltani kell, és megmutatták azt is, hogy milyen irányba kell váltani. Azok, akik a technikai átalakítást nem lépték, nem lépik meg, azok abbahagyták, vagy pár éven belül abba fogják hagyni termelést.

Apáti Ferenc (a FruitVeB alelnöke) említette, és én is rá hivatkoznék, mivel teljesen egyetértek vele, hogy ma a gyümölcstermő területek hetven százalékát a támogatás tartja fent. Teljesen elmaradtunk a nyugat-európai technológiától, a lengyelek valahogy ügyesebben csinálták ezt. Egyrészt az állami támogatás is célozottabb volt náluk, mint idehaza, másodsorban pedig az ottani termelők tudtak szövetkezni. Nálunk ez nem megy, nem bíznak az emberek egymásban. Vannak a TÉSZ-ek, de ki merem jelenteni, hogy az általam ismert szervezetek zöme ál-TÉSZ. Miért? Azért, mert a nagy felvásárlók hozzák létre ezeket, névleg maguk köré gyűjtik a termelőket, a támogatások révén pedig fejlesztik a saját gazdaságukat. Az a gond, hogy a termelő és TÉSZ vezető közötti kapcsolat ugyanolyan, mint harminc évvel ezelőtt a felvásárló meg a termelő között volt.

Önök milyen módon, hova értékesítenek?

Általában nagykereskedőnek, kamionos tételben, kiskerekedőt ritkán, lakosságot pedig abszolút nem szolgálunk ki. Zömében határon belül kerül polcra az áru, de előfordul például Romániában is.

Láttam az ültetvényt, példaértékű a károsítókkal, kórokozókkal szembeni védekezés. Mekkora munkával jár ennek az állapotnak a fenntartása?

Egyre inkább küzdünk velük. Régen sem volt kevés a kártevő, de akkor jóval bővebb volt a növényvédő szerek köre, amiből választhattunk. Most érkeznek az invazív fajok, és mi gyakorlatilag eszköztelennek vagyunk. Folyamatosan vezetik ki a rovarölő és az atkaölő szereket, illetve a kontakt készítményeket is. Mindez a felhasználható anyagok csökkenése miatt rezisztenciát is okozhat a károsítók körében. Arról nem beszélve, hogy terméshozam csökkenéssel is járhat. Azt gondolom, hogy már átesünk a ló túloldalára, és nem a szakmai érvek állnak a szerkivonások mögött, hanem politikai megfontolások.

Melyik fajta az, amely ma a legkeresettebb a magyar piacon?

Azt szoktam erre mondani, hogy a magyar fogyasztónak az kell, ami éppen nincs. Most éppen a Jonagold az. Ebben az évben hiány lesz a legtöbb fajtából, így az Idaredből is, hazánkban ez az, ami a legnagyobb mennyiségben fogy. Emellett keresik a Goldent, a Starkingot és a Gálát, amellyel elkezdődik a betakarítás. A Gála – ahogy Ménes Vilmos fogalmazott, aki tulajdonképpen meghonosította az intenzív termelést -, tulajdonképpen egy nyáron érő téli alma. Azt értette ezalatt, hogy a nyári almák nem tárolhatóak, a Gála viszont tökéletesen alkalmas a tárolásra. A Gála azonban más szempontok miatt is jelentős, hiszen mikor nálunk befejeződik a betakarítása, a lengyeleknél akkor kezdődik csak el, így a magyar termelők árujának nem kell az onnan érkező áruval versenyeznie.

Így a betakarítás végén járva elengedhetetlen a kérdés, hogy miként sikerült megoldani a munkaerő kérdést?

Minden évben probléma a jó munkaerő, nekünk az egyik szempont a fejlesztéseknél az volt, hogy intenzív almafajtákat telepítsünk, ezeknél ugyanis a betakarítást egy bizonyos méretig lehet gépesíteni. Nem teljesen, ez Nyugat-Európában sem megoldott, de lehet könnyíteni, gyorsítani, a hagyományos fajtáknál pedig ez nem lehetséges. Mivel nem kell létrázni, nem kell fára menni, számokban kifejezve a hatékonyság a hagyományos fajtákhoz képest két-háromszoros az egy főre eső teljesítményre vonatkoztatva.

Legutóbb, amikor találkoztunk arról számolt be, hogy elakadt egy engedélyeztetési eljárásban. Megoldódott azóta az ügy?

Fagy elleni védekezés miatt vízgyűjtő medencét szerettem volna építtetni az ültetvényeken. Beadtam a vízjogi engedélykérelmeket mindhárom területünkre. Az egyik esetben már eldőlt, hogy túl nagynak ítélik a medencét, így abban az esetben nem fogja a hatóság engedélyezni. A gond az, hogy mi még így is alulméreteztük, hiszen a fagyvédelem öntözés nélkül, vagy kevés vízzel nem lehetséges. Megértem, hogy a víztakarékosság igen lényeges alapelv, de azt is meg kellene érteni, hogy fagyvédelmi öntözéshez körülbelül hektáronként 250-300m3 víz szükséges egy fagyos éjszakára. A színesítő öntözést támogatják, de annak a vízigénye csak töredéke annak, amit a fagyvédelem megkövetelne. A fagyvédelmi öntözést felülről kell folytatni, óránként 3mm csapadékot kell kijuttatni folyamatosan, addig, amíg nullára be nem áll a hőmérséklet.

Számomra ez az eljárás, illetve a szélgép az, ami meggyőző védelmet nyújt. Hozzátenném, hogy mindkét technika igen költséges. A szélgép esetében volt lehetőség pályázati támogatással élni, de mi azt a forrást jégháló beszerzésére használtuk fel, 20 millió forintot egy az egyben igénybe vettük. Így a csepegtető öntözéssel kiegészülve védett az ültetvény az aszály, a napégés és a jég ellen, de fagy ellen továbbra is védtelenek vagyunk.

Az ültetvény körüli teendőkbe, ha jól tudom a család többi tagja is bekapcsolódik

Igen, a feleségem a betakarítási részt és a válogatást szervezi. Nálunk asszonyok végzik a szedést, almaválogatást, és úgy tapasztaltuk, hogy ő jobban szót ért velük, mint én. Két fiam van, a kisebbik kertészmérnök, ő az, aki itthon maradt, tovább viszi a gazdaságot. A nagyobbik fiam pedig a pályázatírásban jeleskedik, ezzel segíti a családi vállalkozást.  Szerencsés vagyok, hiszen több termelőtársamról tudom, hogy a gyerekek más foglalkozást választottak, így bizonytalan, hogy ki viszi tovább azt, amiben az egész életük munkája benne van…

Szöőr Bea riportja megjelent az Agrofórum Online szakportálon 2020. október 26-án, az eredeti cikk ide kattintva elérhető!