A nemzetközi versenyben egy olyan hazai zöldség-gyümölcs ágazat lenne képes helyt állni, melyben magas színvonalon működő, európai léptékben versenyképes, termelési színvonalukban homogén termelő és feldolgozó üzemek állítják elő az ország önellátásához szükséges árumennyiséget és elégítik ki az exportpiac igényeit. Az ágazat működését a magas fokú hatékonyság, a szervezettség és a piaci szereplők érdekazonosságon alapuló együttműködése jellemzi, amit a magas szintű ágazati koordináció foglal keretbe. Ehhez képest a hazai zöldség-gyümölcs szektorban az üzemek termelési színvonala erősen heterogén, a termelés hatékonysága tekintetében ágazati átlagban nagy az elmaradásunk az európai élvonaltól és a versenyképes szinttől, a szervezettség 20% körüli a kívánatos 50% helyett, az érdekazonosság és a különböző termékpálya-szintek együttműködése szerény, és markáns ágazati koordinációról sem beszélhetünk.

A zöldség-gyümölcs ágazat gazdasági jelentősége

A zöldségeket és gyümölcsöket együttesen mintegy 170-180 ezer hektár területen termesztjük Magyarországon. A kertészeti kultúrák termelési értéke az utóbbi években 350 milliárd Ft körül alakult, melyből 80-100 milliárd Ft a gyümölcstermesztésben, 150-200 milliárd Ft a zöldségtermesztésben keletkezett.

A hazai gyümölcstermő terület az utóbbi évtizedben 80 ezer hektár magasságában stagnál (1. ábra), a termésmennyiség pedig az évi 900 ezer tonna körül jelentős kilengéseket mutatva 600-1 200 ezer tonna között szóródik (2. ábra). A két legjelentősebb gyümölcsfajunk az alma (25 ezer ha) és a meggy (14 ezer ha), melyek együtt a gyümölcstermő felület felét adják.

Forrás: FruitVeB (2019) adatok alapján saját szerkesztés

1. ábra: A hazai zöldség és gyümölcs termőterület alakulása 2009-2019 között

A gyümölcs esetében kritikusnak tekinthető a termésmennyiségek évek közötti nagyon hektikus változása. A jelentős terméskiesések okai döntően az időjárási károk, amelyek ellen nagyobbrészt védtelenek vagyunk. A legrosszabb évben a 400 ezer tonnát alig haladta meg a gyümölcstermés (ilyenkor a beállt piacainkat sem tudjuk kiszolgálni, piacokat veszítünk), míg a „legjobb” évben 1,2 millió tonna körül alakult (ilyen években a termés kb. 20%-a eladhatatlan, mert nincs rá beállt piacunk). Ez felhívja a figyelmet a nagyon rossz termésbiztonságra, ami jelentős akadálya új piacok építésének, illetve a meglévők megtartásának, hiszen stabil piacot csak stabil áruval lehet teremteni.

A hazai szabadföldi zöldségtermő terület (1. ábra) az utóbbi évtizedben 80 ezer hektár körül stagnált, de az elmúlt néhány évben újra növekedésnek indult. Ezt kiegészíti még mintegy 3 500 hektár hajtatott (fóliás és üvegházi) zöldségtermesztés. A zöldségtermő felület közel 2/3-át a csemegekukorica (30-35 ezer ha) és a zöldborsó (18-22 ezer ha) teszi ki. A szabadföldi termőterületek az utóbbi évtizedben stabilak, a hajtatott termesztés viszont 60%-ára zsugorodott (1. ábra). A szabadföldi zöldség – egy-egy extrém évjárattól eltekintve – stabilan 1,4-1,6 millió tonna termést produkált az utóbbi években, a hajtatott kultúrák pedig a jelentős területi csökkenés ellenére – emelkedő termelési színvonal mellett – 400 ezer tonnás mennyiséget adnak (2. ábra)

Forrás: FruitVeB (2019) adatok alapján saját szerkesztés

2. ábra: A hazai zöldség és gyümölcs termésmennyiség alakulása 2009-2019 között

A hazai zöldség-gyümölcs ágazat külkereskedelmi teljesítménye összességében pozitívan ítélhető meg. A friss és feldolgozott zöldség-gyümölcs termékekből együttesen 250-300 milliárd Ft értékű árut exportálunk, míg az import 150-200 milliárd Ft nagyságrendet képvisel, vagyis a külkereskedelmi egyenleg 50-100 milliárd Ft között alakul. A külkereskedelmi forgalom döntő részét a feldolgozott (konzervipari, hűtőipari, stb.) késztermékek adják, a friss/nyers termékek – vagyis frisspiaci termékek és feldolgozóipari alapanyagok – jóval kisebb export-import forgalmat bonyolítanak.

A hazai – frisspiaci és nyers – gyümölcs exportunk értéke (tehát feldolgozóipari késztermékek nélkül) az EU-csatlakozástól 2008-ig 15 milliárd Ft körül mozgott, azután következett be 6-8 milliárd Ft értékű növekedés. Azonban ennek a növekedésnek mintegy fele a forint-euro árfolyam 2008 utáni 20-30%-os gyengülésének volt tulajdonítható, vagyis csak az exportnövekedés másik fele tekinthető valódi teljesítménynövekedésnek. Az export-import egyenlegben hasonló a tendencia: az EU-csatlakozást követő 3-4 „átmeneti” év negatív egyenlege után 2012-re értük el a csatlakozás előtti szintet. Az utóbbi években (2015-2019) évente változóan 13 és 23 milliárd Ft között változik a friss/nyers gyümölcsexportunk értéke (jellemzően 14-16 milliárd Ft), míg az import 12-19 milliárd Ft. A külkereskedelmi egyenleg 2015-2017-ben pozitív volt, 2018-2019-ben azonban negatívba fordult.

A zöldségágazat külkereskedelmi teljesítménye tekintetében a gyümölcstermesztéséhez hasonló megállapítások tehetők. A frisspiaci és nyers zöldségexport és -import értéke 2004-2010. között gyakorlatilag együtt halad (18-22 Mrd. Ft körüli értéken), így a külkereskedelmi egyenleg nulla körüli, és csak 2010 után mérhettünk folyamatosan növekvő, 2-10 Mrd. Ft közötti pozitív egyenleget. Ez annak köszönhető, hogy az import értéke a 22 Mrd. Ft-hoz közeli szinten stagnált, míg az exportérték 30 Mrd. Ft-ra növekedett. Megjegyzendő, hogy e folyamat is jelentős részben a forint-euro árfolyamváltozás hatásának tulajdonítható. Az utóbbi években (2015-2019) évente 36-39 milliárd Ft a friss/nyers zöldségexportunk értéke, míg az import 30-49 milliárd Ft között ingadozik. A külkereskedelmi egyenleg – a gyümölcsökhöz hasonlóan – romló tendenciájú: 2015-2017-ben pozitív, 2018-2019. években azonban negatív.

A zöldség-gyümölcs fogyasztás mértéke (friss és nyersanyagra átszámított feldolgozott termékek együtt) jelenleg 205-210 kg/fő/év értéken mozog, ami gyakorlatilag újra megfelel a 2008 előtti szintnek. Ezen év azért érdemel kiemelést, mert ezt megelőzően 210-220 kg/fő/év volt a fogyasztásunk, mely a 2008-as pénzügyi-gazdasági válság után 10-15%-kal visszaesett. Ezen fogyasztási értékeknek kb. felét a feldolgozott termékek adják, a friss zöldségek és gyümölcsök fogyasztása 100 kg/fő/év körül alakul, és 2013-óta évente enyhén növekvő tendenciát mutat.

A HAZAI ZÖLDSÉG-GYÜMÖLCS ÁGAZAT ÁLLAPOTA, TERMELÉSI SZÍNVONALA

A gyümölcstermesztésünk termelési volumene semmilyen érdemi növekedést nem mutatott az elmúlt másfél évtizedben. A hazai klimatikus adottságokat legkevésbé toleráló, illetve legnagyobb szaktudás-, tőke- és munkaerő-igényű fajok termelése esett vissza leginkább: a málna, a szeder, a fekete ribiszke és a köszméte termesztése gyakorlatilag megszűnt, de nagyon jelentős visszaesést (40%) szenvedett el az alma és az őszibarack is, mely utóbbiak az EU legjelentősebb gyümölcskultúrái. Növekedni mindössze a dió, a bodza, valamint a szamóca, a cseresznye és a kajszi volt képes. Előbbi kettő azért, mert relatíve extenzív, alacsony szaktudás-, tőke- és munkaerő-igényű ágazatok (egészen pontosan: professzionális termelés esetén nem azok, csak sokan kezelik ekként őket), utóbbi három pedig alapvetően jó piaci pozícióinak és jövedelmezőségének köszönheti előre lépését, bár a munkaerőhiány és az időjárási káresemények az utóbbi néhány évben ezekben is egyre inkább gátolják a fejlődést. Az összes többi gyümölcsfaj termelési volumene stagnál vagy enyhén csökkent. A termelési színvonalunk az elmúlt két évtizedben érdemben nem változott, ami komoly hatékonysági problémákat vet fel.

Az 1980-as években az országos átlaghozamok az akkori jó színvonalú termeléstől elvárt hozamok 70-90%-át tették ki, vagyis ágazati átlagban közel volt a termelési színvonal a jóhoz. Az 1990-es években kezdődő rohamos színvonalesés után jelenleg 30-40%-os szinten állunk, ami azt jelenti, hogy az országos átlag 60-70%-kal marad el a hazai profi/jó üzemek termelési színvonalától. Amennyiben ezeket az adatokat korrigáljuk a statisztikákból kieső mennyiségekkel, akkor is legfeljebb 50-60%-os relatív termelési színvonalhoz jutunk, ami az országos átlagnak a jó színvonaltól való 40-50%-os elmaradását fejezi ki. Az egyébként is katasztrofális helyzet megítélését tovább súlyosbítja az a tény, miszerint a relatív termelési színvonalunk az 1980-as években sokkal kedvezőbb volt, mint jelenleg, vagyis a kor elvárásaihoz viszonyítva jelenleg még a ’80-as évek színvonalán sem vagyunk. Az ágazat gyenge termelési színvonalát nem csak a fajlagos hozamokon keresztül tapasztaljuk: a hazai ültetvények 70-75%-a öntözetlen, fagyvédelemről mindössze 100-200 hektáron, jégvédelemről kb. 2 000 hektáron beszélhetünk. A gyümölcságazat „elmaradottsági mutatói” alapján csak az előzőekben felvázolt kép erősíthető: a hazai országos átlaghozamok fajtól függően 40-80%-os elmaradásban vannak – az adott faj esetében legmagasabb országos átlaghozamokat elérő – „top 5” európai versenytárssal szemben (a statisztikai torzításokat kiszűrve is legalább 30-60%-os az elmaradás).

Becsléseink szerint a hazai 80 000 hektáros ültetvényfelület mintegy 40-50%-a korszerűtlen, potenciálisan versenyképtelen, 25-30%-a jelenleg nem eléggé hatékony, de fejleszthető, míg a maradék 25-30%-a – mely néhány száz termelő vállalkozást jelent – tekinthető igazán professzionális, versenyképes felületnek.

Hangsúlyozandó azonban az is, hogy a legtöbb gyümölcsfaj esetében megvan hazánkban is az a szűk profi termelői réteg, amelyik eléri a legjobb versenytársak termelési színvonalát. Az országos átlagban számított nagyon alacsony termelési színvonalunk – a fejlesztések elmaradása mellett – arra is felhívja a figyelmet, hogy az ágazatban nem játszódott le a piaci letisztulás, vagyis az alacsony színvonalon termelő vállalkozások kihullása, jóllehet ez a piacgazdaságban egy teljesen törvényszerű, a versenyképesség növekedése irányába ható folyamat (amennyiben ezt szabályozó eszközökkel nem akadályozzuk).

A hazai zöldségtermesztés szintén jelentős területi és mennyiségi visszaesést szenvedett el az EU-csatlakozás óta, bár az utóbbi néhány évben újra javulnak az ágazati mutatók. Stagnálni vagy növekedni csak a periférikus jelentőségű kisebb szakágazatok (spárga, tökfélék, padlizsán, cékla) vagy a kevésbé tőke- és munkaerő-igényes ágazatok (csemegekukorica, zöldborsó, zöldbab) voltak képesek, mely utóbbiak szaktudás-igénye is mérsékeltebb olyan tekintetben, hogy kevesebb a termesztéstechnológiai hiba lehetősége, ezzel a technológiai kockázat mértéke. A tőke-, munkaerő- és tudásintenzív szabadföldi és hajtatott kultúrák területe viszont 30-50%-kal esett vissza, a szakágazatok többsége pedig néhány száz vagy 1-2 ezer hektáros ágazattá zsugorodott. A zöldségágazat relatív termelési színvonala – az előrehaladottabb piaci letisztulásnál fogva – jóval kedvezőbb, mint a gyümölcstermesztésé, de a top5 külföldi versenytárs ország színvonalához viszonyítva még mindig nagy a lemaradásunk.

A zöldségtermesztésünk relatív termelési színvonala ágazattól függően 60-90%-os értéket mutat, vagyis a hazai országos átlag 10-40%-kal marad el a hazai jó színvonaltól (korrigálva a statisztikákból kimaradó mennyiségekkel, az elmaradás 5-30% körül lehet). Ez az érték ugyan nem kiváló, de jónak tekinthető, és sokkal kedvezőbben ítélhető meg, mint a gyümölcstermesztésünk esetében. A zöldség jóval magasabb relatív termelési színvonalának egyik oka, hogy itt már jelentős részben lezajlott a piaci letisztulás, vagyis az országos átlagot lehúzó, gyenge színvonalú gazdaságok nagyobbrészt kiestek a piacról, és csak azok maradtak, amelyek viszonylag magas színvonalon képesek termelni. Jóllehet – a korábbiakban leírtak szerint – ennek az ára az volt, hogy a hajtatott és az intenzív szabadföldi kultúrák hozzávetőlegesen 40%-os területi visszaesést szenvedtek el (ezeken a területeken szántóföldi növénytermesztésre álltak át). Az előrehaladottabb piaci letisztulás egyrészt azzal magyarázható, hogy a zöldség döntően éves kultúrákat takar, ahol a termelési szerkezet jóval gyorsabban változtatható, míg a gyümölcságazat tartós kultúráiban a nagy állóeszköz-lekötés miatt nehezebb a kilépés a piacról. Másrészt fontos ok az, hogy a gyümölcstermesztés relatíve jóval több közvetlen támogatásban részesült, ami konzerválta a versenyképtelen üzemeket és termelési szerkezetet, mert a támogatások önmagukban elegendő nyereséget biztosítottak alacsony termelési színvonal mellett is. A zöldségtermesztésünk ezzel együtt – a kor elvárásaihoz relativizálva – hozza azt a szintet, amit legfejlettebb korszakában, a ’80-as években is tudott. Az elfogadható termelési színvonal ellenére a hazai termelés a top5 versenytárshoz viszonyítva ágazattól függően eltérően, de még mindig elmaradással küzd. Fontos összefüggés, hogy az utóbbi időszakban azon fajok mennyiségi visszaesése a legnagyobb hazánkban, amelyeknél magas az elmaradottság mértéke a versenytársakkal szemben, vagyis a visszaesés egyik fő oka, hogy nem tudjuk felvenni a versenyt a termelés színvonalában a sokkal hatékonyabban termelő külföldi versenytársakkal.

FEJLESZTÉSI IRÁNYOK ÉS CÉLOK

A fejlesztési irányokat alapvetően a gazdasági és természeti környezet jelöli ki számunkra, így azt nem magunk választjuk meg, hanem a külső környezeti tényezők. E tekintetben a legfontosabbak a következők:

  • A versenytársak és a vevők mint közvetlen versenykörnyezetünk erőteljes versenyre kényszerítenek minket. Általában érvényesül az az elvárás, hogy jó minőséget relatíve alacsony áron vigyünk a piacra. Ráadásul a koncentrálódó vevői oldal igénye, hogy nagy és egységes árualapokkal rendelkezzünk, amivel homogén minőségben, megbízhatóan és a lehető leghosszabb szezonban kiszolgálható a piac.
  • Rossz a munkaerő-ellátottság mennyiségét és minőségét tekintve egyaránt, és munkaerő valószínűsíthetően a jövőben sem lesz több.
  • Az időjárás az utóbbi egy-másfél évtizedben kedvezőtlen irányba fordult. Egyre gyakoribbak és intenzívebbek a tavaszi fagyok, a jég- és viharkárok, az extrém csapadékviszonyok (aszály vs. extrém sok csapadék), a szélsőséges fényviszonyok (hosszan tartó borult idő vs. erős nap- és UV-sugárzás), valamint a szokatlan hőmérsékleti viszonyok (pl. nagyon enyhe tél vs. hűvös június). Az időjárás hosszú távú alakulása nem kiszámítható, de vélhetően nem fog a kedvező irányba mozdulni.

Mindezen tényezők – lényegében tőlünk függetlenül – kijelölik azt az utat, amely irányba fejlesztenünk kell:

  • hatékony termelés (magas fajlagos hozamok, kiváló minőség, alacsony önköltség);
  • nagy és egységes árualapok melletti szervezett értékesítés;
  • valamint az időjárási károk elleni védelem (öntözés, esővédelem fagyvédelem, jégháló, üvegházi és fóliás termesztés)

E folyamatoktól nem tudjuk függetleníteni magunkat, ezt tudomásul kell vennünk, és ehhez igazodnunk kell. A külső környezeti tényezők az intenzív, magas színvonalú, nagy termésbiztonságú és hatékony termelés (beleértve a kiváló élőmunka-hatékonyságot, az automatizálást és gépesítést is), valamint a szervezett értékesítés irányába kényszerítenek minket, ami egyidejűleg sok tőkét és professzionális szaktudást igényel, szakképzett munkaerő megléte mellett. Az extenzív, változékony termésbiztonságú termelés és elaprózott értékesítés nem lesz célravezető.

Látni kell azt is, hogy ezekben a folyamatokban vannak egymásnak feszülő ellentmondások is. Amennyiben stabil, nagy termésbiztonságú termelést várunk el, az maga után vonja az intenzív, magas fajlagos terméshozamokat produkáló intenzív termelési, művelési rendszereket is, mert az időjárási károk elleni védelem csak nagyon drága, magas beruházási költségű technológiákkal lehetséges (pl. jégháló vagy fagyvédelem egy ültetvényre, avagy üvegházi zöldségtermesztés termálvíz-fűtéssel), amelyeket csak a magas hozamokban rejlő magas profitokkal van esély kitermelni. Ez azonban egyben azt is jelenti, hogy a piac által gyakran elvárt alacsony ár (olcsó termék) és piac biztonságos ellátása szinte egymásnak ellentmondó fogalmak: biztonságosan termelni – az előzőek szerint – csak „drága” technológiákban lehet.

Fontos összefüggés az is, hogy a legtöbb zöldség-gyümölcs ágazatban tapasztalható visszaesést nem elsősorban a külföldi versenytársaknak köszönhetjük, hanem önmagunknak, belső gyengeségeinknek, beleértve a belső szabályozó környezetünket is. A versenytársak a piac részét képezik, nem kitiltani és betiltani kell őket, mert azt – főleg az EU-s közös piacon – úgysem lehet, hanem versenyezni kell ellenük, illetve versenyképessé tenni a gazdaságainkat ellenük, ami jórészt a belső szabályozó környezet alakításával teremthető meg.

A FEJLESZTENDŐ TERÜLETEK

A korábbiakban levezetett ágazati folyamatok arra utalnak, hogy az ágazatban a három fő termelési erőforrásból (szaktudás, tőke, munkaerő) egyik sem áll kielégítő mértékben rendelkezésre, ezért a tőke-, munkaerő- és szaktudás-igényes kultúrák nem tudnak fejlődni. Ráadásul a negyedik fontos termelési tényező, vagyis a természeti tényezők (klimatikus adottságok, időjárás) is a számunkra kedvezőtlen irányba fordult. Ebből eredően egyértelmű, hogy az ágazat fejlődéséhez ezen alapvető termelési erőforrások ágazati szintű biztosítása szükséges:

  • A hazai kutatási és szaktanácsadási háttér és infrastruktúra erőteljes fejlesztésével meg kell teremteni az ágazat szereplői számára a stabil szaktudás-bázist (ma szinte minden élenjáró kertészeti vállalkozás külföldről hozza be a szaktudást).
  • Hatékony pályázati rendszerekkel biztosítani kell a fejlesztések tőkeigényét a támogatások oldaláról (különös tekintettel arra, hogy az ágazat termelési színvonala miatt nincs elegendő saját tőke a fejlesztésekhez, relatíve kicsi üzemméreteink miatt pedig általában rossz a hitelképességünk)
  • A munkaerő-bázis növelésére néhány éves távlatban nincs esély, ezért a munkaerő-problematika mérséklésében lehetőség csak az élőmunka-hatékonyság növelésében, illetve az élőmunka kiváltásában rejlik. A munkaerőnek mint erőforrásnak azt a közgazdasági tulajdonságát kell kihasználnunk, hogy tőkével részben helyettesíthető. Ez a gyakorlat nyelvére lefordítva azt jelenti, hogy a tőke egy részét ilyen fejlesztésekre kell fordítanunk, vagyis fontos: a magas fokú gépesítés és automatizálás, az eleve hatékony munkavégzést lehetővé tevő intenzív termelési rendszerek, továbbá a „minden mindennel összefügg” elvén e tekintetben is fontos az időjárási károk elleni védelem, mert a mennyiségi vagy minőségi kárt szenvedett kultúrákban – pl. a betakarítás során – az élőmunka hatékonysága is jelentősen romlik.

Ahhoz, hogy a versenytársakkal fel tudjuk venni a versenyt, egészen biztosan jelentősen lépnünk kell előre a következő területeken:

  • Termésbiztonság fokozása (hajtatott termesztés, öntözés, gyümölcsültetvények fagy, jégeső és eső elleni védelme), hiszen csak biztos termékkel lehet piacot építeni és megtartani.
  • Hatékonyság növelése: professzionális, magas technológiai színvonal, amelyben kihozzuk a növényből a genetikai maximumához közelítő termést (magas fajlagos hozamok), melynek részei az automatizálás, a gépesítés és a precíziós technológiák.
  • Szervezettség fokozása (a termelés és értékesítés szervezetlensége miatt e területen jelenleg nagyok a versenyhátrányaink, mert az elaprózott méretű árualapokat nem tudjuk piacra sem juttatni). Ez pedig – a szabályozó környezetünk pozitív átalakulása mellett – jelentősen mértékben a termelőkön is múlik.

Az ágazat „hanyatlását” tehát csak a hatékonyság és a szervezettség jelentős növelésével állíthatjuk meg. A támogatásokat és egyéb szabályozó elemeket ebbe az irányba kell koncentrálni, és a lehető legnagyobb mértékben redukálni kell a fejlődést visszahúzó, az adott – gyakran versenyképtelen – állapotot konzerváló közvetlen támogatási formákat.

Az ún. „piaci letisztulás” egy elkerülhetetlen folyamat. Törvényszerű, hogy a korszerűtlen és fejlődésre nem képes, nem kellően hatékony vállalkozások kiesnek a piacról. Ez a folyamat a zöldségtermesztésben jóval előrébb tart, mint a gyümölcságazatban, mert utóbbiban a jelentős közvetlen támogatások hosszú időn keresztül konzerválni voltak képesek egy nem versenyképes termelési szerkezetet is, míg a zöldségtermesztésben közel sem voltak ilyen támogatások. A gyümölcstermesztésünkben ennek az ára az lesz, hogy a közvetlen támogatások átalakulásával hirtelen és gyorsan játszódhat le a közeljövőben ez a folyamat, amit az ültetvények, illetve gazdák kiöregedése is erősít.

A korábbi gondolatot tovább folytatva: az egyes vállalkozásoknak a saját frontjukon azt kell tenniük „kicsiben”, amit az ágazat fejlődése érdekében kell tennünk „nagyban”. Vagyis minden vállalkozásnak meg kell teremtenie a saját szaktudás-bázisát, keresnie kell folyamatosan a korszerű szaktudást, továbbá folyamatosan fejlesztenie, beruháznia kell az időjárási károk ellen magas fokon védett, magas fajlagos hozamokat stabilan produkáló és jó élőmunka-hatékonysággal (automatizálás, gépesítés) üzemeltethető korszerű, intenzív termelési rendszerek irányába. Elkerülhetetlen az együttműködési hajlandóságunk, az összefogás és a szervezettség növelése is, különben hiába termelnénk üzemi szinten hatékonyan, szervezetlen értékesítés mellett ágazati szinten elvérzünk a nemzetközi versenyben.

Közép távú ágazati kilátások

A jövőbeni fejlődés tekintetében kritikusabb helyzetben a gyümölcstermesztés van, bár sok munka vár a zöldségtermesztőkre is. A gyümölcságazat jelenlegi helyzeténél fogva szinte elkerülhetetlen, hogy sok idős vagy korszerűtlen ültetvény ki fog esni a piacról, ami jelentheti akár azt is, hogy a következő öt évben az ültetvényfelület harmada és a gyümölcstermelő vállalkozások 30-50%-a eltűnik a piacról. Ezek a negatív ágazati folyamatok gyakorlatilag elkerülhetetlenek, a tőkeszegény és korszerűtlen gazdaságok esetében mára lényegében nem maradt megoldás. A várhatóan és prognosztizálhatóan jelentős ültetvénykivágási hullámot az AKG-támogatások 2021-ben vagy 2022-ben történő kifutása valóban fel fogja erősíteni, mert jelenleg ez tart lélegeztetőgépen sok ültetvényt. A zöldségtermesztésben sem áll meg a „piaci letisztulás”, bár ott jóval mérsékeltebb hatásokkal lehet számolni.

Az – elkerülhetetlennek tűnő – és sajnálatosan negatív tendenciák mögött azonban ágazati szinten meg kell látnunk a lehetőséget is. A korszerűbb, fejlesztésre még képes vállalkozások most „beszállhatnak” a kieső vállalkozások kieső árualapja okozta piaci űrbe. Aki most fejleszt, az pár éven belül lépéselőnyben lesz. Fontos azonban, hogy korszerű és az időjárási hatások ellen a legszélesebb körben védett termelési rendszereket hozzunk létre, mert csak ezek képesek biztonságos és hatékony termelésre, mellyel elkerülhetők a folyamatos termésveszteségek, ami a termelői kedv fenntartásának is fontos feltétele. Az ágazat szempontjából létkérdés, hogy a megszűnő vállalkozások miatt keletkező piaci űrt a magyar termelők tölthessék be, és ne külföldi importárunak kelljen pótolni azt (mert a külföldi versenytársak ezt bármikor gond nélkül képesek megtenni), e tekintetben az utolsó órában vagyunk.

„Jó hír” talán az, hogy a 2021-2027 közötti költségvetési ciklusban az eddigieknél jóval több pénz lesz fejlesztésekre a Vidékfejlesztési Program (mintegy 3-4-szer annyi), mely támogatások megfelelően szolgálhatják az ágazat következő tíz éves fejlődését.

Dr. Apáti Ferenc elnök, FruitVeB