A hazai gyümölcstermesztés 2-3 évtizede erőteljes lejtmenetben van, melynek „szemléletes” példája az alma és a málna. A 30 évvel ezelőtt világhírű magyar málna mára gyakorlatilag teljesen eltűnt a hazai gyümölcspalettáról, az alma pedig elvesztette termelési volumene felét. A gyümölcságazat fejlődéséhez és versenyképességének növeléséhez a termékeink iránti piaci igény a legtöbb termék tekintetében rendelkezésre áll, nem a piaci igények hiánya miatt nem tudtunk termelést bővíteni, hanem versenyképes méretű árualapok hiányában nem tudtuk piacra juttatni és/vagy a termelés gyenge hatékonysága miatt nem voltunk képesek versenyképes önköltségen előállítani termékeinket. A probléma gyökere, hogy a legalapvetőbb termelési erőforrások (tőke, munkaerő, szaktudás, időjárási hatások elleni védelem) hiányoznak a hazai kertészetből már mintegy 15-20 éve. Ennek az állapotnak, illetve folyamatnak az egyik állomása, hogy a leginkább tőke-, szaktudás- és munkaerő-igényes, valamint a klimatikus viszonyok változására legérzékenyebb ágazatok (málna, szeder) mára eltűntek a termesztésből. Amennyiben ez az idült állapot a hazai gazdasági környezetben továbbra is fent marad, akkor annak törvényszerű és egyenes következménye lesz, hogy a jövőben jelentősen zsugorodnak vagy eltűnnek a tőke-, munkaerő- és szaktudásigény tekintetében a sorban következő, érzékeny ágazatok, mint például az alma is. Ennek is leginkább fenyegetett szegmense a Szabolcsi Alma, ahol az országos átlagnál is alacsonyabb a termelési színvonal, ezáltal még visszafogottabb a versenyképessége és a fejlődési esélyei.

A hazai alma- és málnatermesztés tendenciái

A magyar almatermesztés már mintegy 30 éve erőteljes lejtmenetben van. Az 1980-as években közel 60 ezer hektáron állítottunk elő 1,0-1,2 millió tonna termést. A termőterület az ezredfordulóra 41 ezer hektárra csökkent, és azóta is folyamatosan zsugorodik, jelenleg már nem haladja meg a 26 ezer hektárt. A termésmennyiség a 2000-es évek elejére 600 ezer tonnára esett vissza, és azóta ugyan stagnál, de évente nagyon nagy kilengéseket mutat, ami – a piacok építését és megtartását ellehetetlenítő – rossz termésbiztonságra hívja fel a figyelmet. A termés hasznosítási irányok közötti megoszlása Európában páratlanul gyenge: 2/3-a ipari alma, 1/3-a étkezési alma. Az Európától való jelentős elmaradásunk és a negatív tendenciák oka, hogy almaültetvényeinknek mintegy fele korszerűtlen, amelyet elavult művelési rendszer és fajtaszerkezet, valamint alacsony technológiai és ráfordítási színvonal jellemez. Ezek az ültetvények támogatások nélkül versenyképtelenek, és a támogatási rendszer 2020 utáni átalakulásával meg is szűnnek. Mindössze kb. 5 ezer hektár az az igazán versenyképes, „profi” ültetvény, mely európai összehasonlításban is megállja a helyét a piacon. Egyre nagyobb konkurencia, és a hazai áruházláncok polcain egyre nagyobb teret foglal el a lengyel alma, mellyel – az árualapjuk tömegénél, a termék minőségénél és előkészítettségénél fogva – már a belföldi piacokon is alig tudjuk felvenni a versenyt.

A hazai málnatermesztés ennél is szomorúbb tendenciákat ír le. Az 1980-as években közel 7 ezer hektáron 25-30 ezer tonna málna termett, ami az ezredfordulóra mintegy 1 500 hektárra és 10-15 ezer tonnára zuhant. Mára a málna gyakorlatilag eltűnt a gyümölcstermesztésünkből: a termőterület jelenleg nem éri el a 200 hektárt (becslésünk szerint ennek legfeljebb fele az elfogadható színvonalú ültetvény), a termésmennyiség pedig már valamivel az 1 000 tonna alatt van, és a tendencia továbbra is csökkenő. A megmaradt málnatermő felület kis része fagyasztóipari igényeket elégít ki úgy, hogy hűtőipari vállalkozások művelésében van, melyek saját maguknak állítják elő a fagyasztóipari alapanyagot. Az ültetvények másik hányada frisspiaci árut termel, de ezek döntően néhány tized, vagy 1-2 hektáros ültetvények. A málna hazai fagyasztóipari hasznosítása a megszűnés határára jutott, mivel számos esetben olcsóbb a lengyel és szerb fagyasztott késztermék, mint amennyiért itthon egyáltalán az alapanyagot meg lehet vásárolni. A frisspiacon is egyre jelentősebb teret hódít a lengyel málna, mely mára a 120 ezer tonna körüli termésével a hazai termelés százszorosára nőtte ki magát.

Tekintettel arra, hogy az alma és a málna nem ragadható ki a teljes gyümölcságazatunk rendszeréből és tendenciáiból, továbbá a negatív folyamatok fő okai gyümölcsfajtól függetlenül ugyanazok, így szükségesnek tartjuk a teljes gyümölcságazat állapotának rövid értékelését.

A hazai gyümölcságazat állapota – termelési volumen és színvonal

A hazai gyümölcstermő terület az 1990-es években 100 ezer hektár körül alakult, ami az EU-csatlakozás környékére 80 ezer hektárra csökkent, és azóta néhány ezer hektárral tovább zsugorodott. A termésmennyiség sem mutat érdemi, tendenciózus elmozdulást, nagy évjáratonkénti kilengések mellett 800 ezer tonna körül szóródik. Kritikus mértékű a mennyiségek – nagyobbrészt időjárási károkra visszavezethető – évek közötti hektikus változása: a legrosszabb évben a 400 ezer tonnát alig haladta meg a gyümölcstermés, míg a „legjobb” évben 1,0 millió tonna körül alakult. Ilyen rossz termésbiztonság mellett komoly nehézségekbe ütközik a piacépítés és a piacok megtartása.

A termőterület változása nagyon eltérő az egyes gyümölcsfajok között. Egyes szakágazatok esetében (kajszi, őszibarack, alma, málna, szeder, köszméte, ribiszke) területi visszaesés tapasztalható, sőt a málna, a szeder és a fekete ribiszke a megszűnés határára jutott, néhány ágazat növekedett (cseresznye, szamóca, bodza, dió), a harmadik „blokkba” tartozók (körte, meggy, szilva) pedig területileg gyakorlatilag stagnálnak (1. táblázat). A bodza és a dió megháromszorozta termőterületét az elmúlt 10-15 évben, ami azonban alapvetően nem a kiváló jövedelmezőségükre, hanem alacsony tőke- és munkaerő-igényükre vezethető vissza.

A termésmennyiségek esetében hasonló a helyzet: a bogyósok többsége e tekintetben is jelentősen visszaesett, a területi változásokhoz képest kedvezőtlenebbé vált a cseresznye, kajszi, szilva és a szamóca megítélése, valamivel kedvezőbbé vált az alma helyzete, mely a területi csökkenés ellenére mennyiségileg stagnál. A körte, meggy, bodza, dió és az őszibarack megítélése érdemben nem változik mennyiségi alapon sem (2. táblázat).

Az ágazat termelési színvonalának megítélésére nagyon kevés egzakt statisztikai adat áll rendelkezésre. A színvonalat sok tényező együttese határozza meg, de elsődlegesen a hektáronkénti fajlagos hozamokban tükröződik vissza. A „relatív termelési színvonal” mutató a hazai országos átlaghozamokat viszonyítja a hazai jó színvonalú termeléstől – az adott kor színvonalán – elvárt hozamokhoz az elmúlt három évtized 4 meghatározó időszakára. Az „elmaradottsági mutató” a hazai országos átlaghozamokat méri a top5 európai versenytárs ország átlaghozamaihoz a jelenre vonatkozóan. A mutatók – a statisztikai átlagok mögött álló jelentős szórás és bizonytalanság miatt – csak a nagyságrendek vonatkozásában fogadhatók el és az összefüggések bemutatására alkalmasak, számszerű értékeik kevésbé hangsúlyozandók.

Az 1980-as években az országos átlaghozamok az akkori jó színvonalú termeléstől elvárt hozamok 70-90%-át tették ki, vagyis ágazati átlagban közel volt a termelési színvonal a jóhoz. Az 1990-es években kezdődő rohamos színvonalesés után jelenleg 30-40%-os szinten állunk (3. táblázat), ami azt jelenti, hogy az országos átlag 60-70%-kal marad el a hazai profi/jó üzemek termelési színvonalától. Amennyiben ezeket az adatokat korrigáljuk a statisztikákból kieső mennyiségekkel (a szürkegazdaság aránya még mindig 20-40%-os a különböző fajok kereskedelmében), akkor is legfeljebb 50-60%-os relatív termelési színvonalhoz jutunk, ami az országos átlagnak a jó színvonaltól való 40-50%-os elmaradását fejezi ki. Az egyébként is katasztrofális helyzet megítélését tovább súlyosbítja az a tény, miszerint a relatív termelési színvonalunk az 1980-as években sokkal kedvezőbb volt, mint jelenleg, vagyis a kor elvárásaihoz viszonyítva jelenleg még a ’80-as évek színvonalán sem vagyunk.

A gyümölcságazat gyenge termelési színvonalát nem csak a fajlagos hozamokon keresztül tapasztaljuk: a hazai ültetvények 70-75%-a öntözetlen, fagyvédelemről mindössze 100-200 hektáron, jégvédelemről kb. 2 000 hektáron beszélhetünk. Az ültetvényfelületnek csupán kb. 1/3-a tekinthető jó színvonalú, versenyképes ültetvénynek, mely a termelő vállalkozások kb. 10%-át jelenti. Az ültetvények alsó 1/3-a versenyképtelen, a támogatások nélkül már rég megszűnt volna (ez a termelő vállalkozások kb. 60-70%-a, nagyobbrészt, de nem kizárólag a kisüzemek), és az ültetvényfelület középső harmada (kb. a vállalkozások 20-30%-a) nem elég jó színvonalú, de fejlődőképes és potenciálisan versenyképessé tehető.

 A gyümölcságazat „elmaradottsági mutatói” alapján (4. táblázat) csak az előzőekben felvázolt kép erősíthető: a hazai országos átlaghozamok fajtól függően 40-80%-os elmaradásban vannak – az adott faj esetében legmagasabb országos átlaghozamokat elérő – „top 5” európai versenytárssal szemben (a statisztikai torzításokat kiszűrve is legalább 30-60%-os az elmaradás). Hangsúlyozandó az is, hogy a legtöbb gyümölcsfaj esetében megvan hazánkban is az a szűk profi termelői réteg, amelyik eléri a legjobb versenytársak termelési színvonalát.

Konklúzió

A gyümölcságazatunk termelési volumene – az elsődleges teljesítmény szintjén – semmilyen érdemi növekedést nem mutatott az elmúlt másfél évtizedben, a termelési színvonal pedig katasztrofálisan rossz. A termelési volumen enyhén csökkenő tendenciájú, de e mögött néhány ágazat növekedése vagy stagnálása, illetve számos ágazat jelentős vagy kritikus mértékű visszaesése áll. Minimális növekedésre vagy stagnálásra csak az alacsony tőke-, munkaerő- és szaktudásigényű fajok (pl. bodza, dió, meggy) voltak képesek. A tőke-, munkaerő- és szaktudásigény tekintetében legigényesebb szakágazatok jelentősen visszaestek (pl. málna, szeder, alma). Ez egyértelműen arra utal, hogy az ágazatban a három legfontosabb termelési erőforrásból (szaktudás, tőke, munkaerő) egyik sem áll kielégítő mértékben rendelkezésre. A terméshozamok évek közötti ingadozása jelentős, ami az időjárási hatásokkal szembeni érzékenységre, azaz védtelenségre is rávilágít. Az alacsony termelési színvonal – a fejlesztések elmaradása mellett – arra is felhívja a figyelmet, hogy az ágazatban nem játszódott le a piaci letisztulás, vagyis az alacsony színvonalon termelő vállalkozások kihullása, jóllehet ez a piacgazdaságban egy teljesen törvényszerű, a versenyképesség növekedése irányába ható folyamat. Az is nagyon negatív jelenség, hogy hazánkban – a piacgazdaság és versenyképesség törvényszerűségeivel ellentétben – nem a magas jövedelmezőségű és jövedelemtermelő képességű szakágazatok, illetve termelési módok fejlődtek, hanem az alacsony szaktudás-, tőke- és munkaerő-igényű, extenzív fajok, illetve termelési módok.

A problémák fő okai – problémaelemzés

A hazai alma- és málnatermesztés, illetve a teljes gyümölcságazatunk fentiekben jellemzett szerény színvonalának és versenyképességének, továbbá erőteljes hanyatlásának okai
– ágazattól függetlenül – gyakorlatilag ugyanazok, ezért azokat egységesen kezelhetjük.

A versenyképességünk problémaelemzéséhez, továbbá a fejlődési és fejlesztési lehetőségek meghatározásához abból kell kiindulni, hogy versenyképes az,

  • amire van fizetőképes fogyasztói, vevői igény,
  • amit piacra tudunk juttatni,
  • és aminek a termelése hatékony, gazdaságos.

A fogyasztói, vevői igényekről egyértelműen megállapítható, hogy azok alapvetően rendelkezésre állnak. A vevői igények – mennyiség tekintetében – az európai piacon a hazai termelés sokszorosát adják, a piaci részesedésünk európai viszonylatban a legtöbb szakágazat tekintetében csekély: általában 1% alatti, néhány terméknél 1-10% közötti. Ennél nagyobb, meghatározó részesedésünk csak a meggybefőtt esetében van, így mindössze ez a feldolgozóipari termékünk az, amiben már korlátosak a piacbővítési lehetőségek. Más szakágazatok, termékek esetében azonban – jelenlegi szerény piaci részesedésünk alapján – még számottevő bővülési lehetőségünk van egy európai méretű piacon. A piaci igények tehát ugyan nem korlátlanok, de nem jelentenek korlátot a hazai zöldség-gyümölcs ágazat 1,5-2,0-szeresére történő bővüléséhez.

A fejlődés elmaradása, illetve a hanyatlás okai nem a külső piaci környezetben, hanem a belső gazdasági környezetünkben fellelhető problémákra vezethető vissza, melyeket a következőkben jellemzünk.

A piacra jutás, vagyis a versenyképes méretű árualapok tekintetében nagyon komoly versenyhátrányokkal küzd a hazai zöldség-gyümölcs ágazat. Számos szakágazat, illetve termék esetében még a közvetlenül jelentkező, illetve belföldi piaci igényeket sem vagyunk képesek kielégíteni, így a belföldi piacokról is kiszorulunk. Ennek főbb okai az alábbiak:

  • A termelő vállalkozások heterogén szaktudásbeli, tőke-ellátottsági és termesztés-technológiai színvonala miatt (letisztulatlan piac) nincs egységes minőségű és szükséges mennyiségű áru.
  • A termelés és értékesítés szétaprózódottsága, szervezetlensége miatt – a friss/nyers termékek szintjén – nem rendelkezünk versenyképes méretű, koncentrált árualapokkal.
  • Ezt az alacsony fokú szervezettséget a frisspiaci termékek terén tovább rontja a posztharveszt és a logisztikai infrastruktúra elégtelen színvonala.
  • A feldolgozóipari késztermékeknél a feldolgozóipari kapacitások alacsony szintje és szűk termékkörre való korlátozottsága, illetve szétforgácsoltsága miatt – néhány termék (almasűrítmény, meggybefőtt) kivételével – nem áll rendelkezésre koncentrált árualap.
  • Az ágazati termelési és piaci információs rendszerek (helyzetértékelések, prognózisok) ezért a piaci transzparencia hiánya következtében a termékpályán uralkodó átláthatatlan, zavaros viszonyok miatt nem tudnak tájékozódni a szereplők a várható piaci viszonyokról, ami jelentős gazdasági kárt okoz.

Fentiek miatt nagyon kevés hazai TÉSZ, kereskedő, illetve feldolgozóipari vállalkozás „kezében” van mennyiségében és minőségében is versenyképes árualap.

A hatékonyságnövelés egyetlen érdemi tartaléka egyértelműen csak a magas fajlagos hozamok elérésében rejlik – magas szintű termésbiztonság és a piac által megkívánt minőség egyidejű teljesítése mellett. Hosszú távon kiegyenlített magas hozamokat és jó termékminőséget minden ágazatban csak tőkeigényes intenzív művelési rendszerrel, termelési módokkal és termesztőberendezésekkel, korszerű nagy hozamú fajtákkal, magas ráfordításokkal, professzionálisan kivitelezett termesztéstechnológiával és a mindezeket egységbe foglaló magas szintű szaktudással lehet elérni, az időjárási káresemények elleni védelmi technológiák egyidejű megléte mellett. Országos átlagban – fajtól függően –
20-60%-kal maradunk el a gazdaságos, jó színvonalú termeléstől elvárt hozamoktól
, jóllehet a profi gazdaságaink képesek ennek teljesítésére. Az elmaradásért felelős legfőbb tényezők: a tőkehiány (korszerűtlen termelési módok és művelési rendszerek, extenzív termelés) a szaktudás és háttértámogatás hiánya és a munkaerő hiánya, valamint az időjárási káresemények, amelyek elleni védekezés szintén elsősorban tőke kérdése. Az ezen tényezőkben fellelhető hiányosságok, és ezzel a hanyatlás fő okai a következők:

  • A területalapú támogatási rendszer az extenzívebb szántóföldi növénytermesztési kultúrákat preferálja és hozza relatív versenyelőnybe a kertészeti kultúrákkal szemben, mert ebbe az irányba tereli a tőkét és a gazdálkodói érdeket.
  • A közvetlen támogatások (beleértve az agrár-környezetgazdálkodási támogatásokat is) kertészeti-szakmai, valamint a versenyképességi szempontoktól való elszakítottsága az extenzívebb kertészeti kultúrákat és/vagy a gyenge színvonalú, potenciálisan versenyképtelen ágazatokat/vállalkozásokat/termelési módokat preferálja és hozza versenyelőnybe az intenzív kultúrákkal és/vagy magas színvonalú termeléssel szemben, ezáltal a fejlődés motiválása helyett a versenyképtelen szerkezet konzerválását segíti elő. Ezen támogatási rendszer szerkezetében 2021-ig nem várható érdemi változás.
  • A 2007-2013. közötti fejlesztési-beruházási támogatások (ÚMVP) kertészeti fejezete kudarcot vallott: nehézkesnek, túlbürokratizáltnak és lassúnak bizonyult, aminek köszönhetően nagyon kevés fejlesztési forrás jutott a kertészetbe (a szükségesnek mintegy ötöde, kb. 6 milliárd Ft jutott ültetvények telepítésére). Jelenleg ugyanilyen irányba látjuk haladni a 2014-2020-as időszak VP-s fejlesztési támogatásait is.
  • A támogatási források mint idegen tőke – fenti okok miatti – jelentős kiesése mellett az ültetvények átlagosan gyenge színvonala miatt elegendő saját forrás sem termelhető ki a fejlődéshez, így kompletté válik a tőkehiány.
  • Magyarországon sem mennyiségében, sem minőségében nem áll rendelkezésre elegendő munkaerő a technológiai műveletek és a betakarítás megfelelő biológiai határidőben történő elvégzéséhez. A helyzet javulására közép távon sem számítunk, mert – megítélésünk szerint – a munkaerőhiányt kiváltó fő okok rövid távon nem kezelhetők. A jóval magasabb bérszínvonal miatt Nyugat-Európába kivándorolt
    500-600 ezer főt és a közmunka programban lekötött 200-300 ezer főt nem lehet rövid távon „visszahozni” a hazai reálgazdaságba, amit tovább súlyosbít a társadalom elöregedésének problematikája.
  • A hazai kertészeti kutató állomások – pénzügyi és infrastrukturális hiányosságok
    miatt – a megszűnés határára jutottak, és már mintegy 10-15 éve nem képesek korszerű szaktudást szállítani a hazai kertészetbe, jóllehet Nyugat-Európában mindenhol a kutatóállomásokra alapozó szaktanácsadási rendszer az, amelyik megteremti a professzionális, versenyképes termelés szaktudás-bázisát. Hazánkban ez a – döntően állami fenntartású – háttértámogatás gyakorlatilag teljesen hiányzik.
  • Az ültetvényeink gyenge színvonala és a hatástalannak bizonyuló beruházási támogatási rendszer miatt nem volt elegendő tőke a káros időjárási hatások elleni védelmi technológiák kiépítéséhez (fagyvédelem, jégvédelem, öntözés), ami miatt a termésmennyiségek kiszámíthatatlanok, hektikusak. Az öntözés esetében – mely hazai klimatikus adottságok mellett nélkülözhetetlen a versenyképes termeléshez – a helyzetet súlyosbítja, hogy nehéz, egyes esetekben szinte lehetetlen öntözési vízjogi engedélyhez jutni. Ezzel az időjárással szembeni kitettség idült problémája sokáig fennmarad.
  • Az Európában páratlanul magas, 27%-os áfakulcs jelentős versenyhátrányt okoz a kvázi 0% áfakulccsal rendelkező – főleg lengyel és szerb – importtal szemben.
  • Megítélésünk szerint a teljes ültetvényfelületünk kb. harmadán az alapvető gazdálkodói cél a támogatások lehívása, és nem különösebb szempont a profittermelés, ami nagyon nagy gazdálkodói szemléletbeli hiba, és jelentősen a fejlődés ellen hat.

A fenti hiányosságokban egyaránt fellelhető a kormányzat és a piaci szereplők felelőssége is, így az ágazat minden érintettjének jelentős változásokat kell eszközölnie a fejlődéshez. A magyar málna már elveszett, a magyar alma és általában a magyar kertészet megmentéséhez szükséges, radikális intézkedések azonban nem várathatnak tovább magukra, mert a jelenlegi hazai gazdasági környezetben számos kertészeti ágazatunk a málna sorsára fog jutni.